Szörnyen utálom ezt a rendszert. Mire rájövök, hogy kell eljutni az ró felülethez, tulajdonképen elfelejtem, amit irni akartam, úgyhogy el fogok költözni. Amúgy tudok helyesen irni, csak elszúrták a Chrome legutóbbi frissitését és a hosszú i-t nem ismeri a rendszer, ez a hülye rendszer meg csak igazitani hagyja a pirossal aláhúzott szavakat, javitani nem.

Voltak szakaszai az életemnek, mikor utáltam magam vagy az életemet. Na most eljutottam oda, hogy NINCS életem. Hála az új munkahelyemnek és a totálisan változó beosztásomnak, egyszerűen semmire sincs időm, nem tudok eljutni sehova, nem tudok intézni semmit, nem tudom tartani a kapcsolatot a barátaimmal rendesen, mert csak a csetek maradnak, az meg alig valami... A születésnapomat úgy ünnepeltem, hogy hazajöttem 7-15-ből, majd fél-egy óra múlva elaludtam és a szüleim hivásai ébresztettek fel este, utána ettem, majd visszadőltem. Tegnap meg elérkezett az a nap, hogy eddig birtam. Nem tudok pihenni, mert nincs rá időm, minden napra van valami, mert munka mellett tanulok, szinte minden nap korán kelek, mert ha épp elég lenne délre bemennem, akkor is ébresztenem kell a páromat, egyébként meg este minden szarra felébredek. Na emellé bejött az, hogy a főnök lecsesző napot tartott, minden lószarba belekötött, mindenért beszólt, azzal a csajjal voltam beosztva, aki folllyamatosan szekál... és akkor nap végén odarongyolok a másik főnökhöz, hogy a vizsganapomat offra kérjem, erre mondja, hogy már megcsinálta a beosztást és hogy nem tudja megoldani, ráadásul bejött a másik főnök és lecseszett. Na az volt az a pont, ahol villámsebességgel elhagytam az üzletrészt, motyó felkap, vécébe be, mert sirógörcsöt kaptam. Két óra, sőt, igazából a nap további része sem volt elég, hogy megnyugodjak teljesen, még este is elkezdtem sirni. És persze a szar csak ömlik és ömlik... Éjjel felébredtem arra, hogy a párom gépe mellettem világit, aztán hajnalban a drága kiskutyánk állt neki zörögni. Most pedig, hogy ki lett csukva, nyüszit.

Szeretnék végre normálisan aludni.
Szeretnék végre egy normális melót.
Szeretnék végre egy normális albérletet, ahol a szomszédok nem dobálnak be az ablakon kutyaszart.

Szerző: Álomvári lány  2014.07.12. 07:07 Szólj hozzá!

Címkék: Elbeszélés

Elhatározzuk az életünk hivatalos összekötését, s ömleni kezd a szar a nyakunkba. Eldöntöm, hogy egy hónap türelmi időt hagyok, hogy rendeződjenek a dolgok, erre mindjárt kapok egy munkát, megismerkedek valakivel, aki jófej. Pedig állítólag nekünk együtt kell lennünk.

Szerző: Álomvári lány  2014.06.16. 10:55 Szólj hozzá!

Címkék: Elbeszélés

Gyerekkoromban merült fel bennem először, hogy ki mit érezne, ha baleset érne, vagy meghalnék. Aggódnának értem? Azt hiszem, azóta is arra vágyom, hogy valaki nagyon szeressen és foglalkozzon velem, de egyrészt képtelen vagyok elfogadni, másrészt megijesztett, amikor kamaszként azt vágták a fejemhez, hogy olyan mély kürtő vagyok, amit nem lehet megtölteni. Viszont a mai napig felmerül bennem, hogy mi lenne azután, hogy leugrottam valahonnan, vagy kiléptem egy száguldó autó elé. Sokszor gondolkodom rajta, de talán a remény, hogy lesz jobb, hogy egyszer sikerül... nem hagyja. Pedig egyre kevésbé hiszem, hogy bármit ki tudok hozni az életemből. Sőt, azt hiszem, a segélykiáltásaimat nem hallják, nem értik az emberek. Pedig most már sikítozok belül. Csak a maszk... túl erős. Már vannak, akik látják, hogy az nem az arcom, valami nem stimmel... de nem hiszem, hogy elérnek.

Szerző: Álomvári lány  2014.05.28. 20:25 Szólj hozzá!

Címkék: Elbeszélés

Most is ott fekszem azon a kis rétféleségen, a fűben és felfelé nézek, előttem a hatalmas, csillagos ég, mely látványára belemerülök a végtelenségbe. Van ott valaki, mégis egyedül vagyok. A föld még hideg, de nem fázom, az este már kellemes hőmérsékletű. Tőlem nem sokra egy fa emelvény húzódik, távol kocsik hasítják a levegőt, de ebben a pillanatban semmi sem számít, csupán egy felismerés... Ez a december már számomra is egy lezárás, utána vagy nagyon jó lesz, vagy nem lesz semmi. Ijesztő, noha nem az, mi lesz december után, hanem hogy ami addig hátravan idő, abba mi fér bele. Sőt... csökkenhet az időlimit, ha rosszul alakulnak a dolgok.

Mostanában azt várom, hogy túllegyek végre az áprilison is. Groteszk az előzmények fényében, de tulajdonképpen ez az, ami eldönti, csökken-e az időkeret, vagy nem. És mégis valahogy nem számít, mivel kicsúsztam az időből... Napról tapra mintha kevesebb lenne hátra és ettől úgy kellene élnem, mintha minden napom az utolsó lehetne, én mégis idegeskedem nüanszi apróságok miatt...

Nem tudtam szavakba önteni, de tudom, hogy idővel olvasni fogod... Tanulj a hibámból és arra az útra igyekezz minél hamarabb rálépni, amiben ki tudsz teljesedni, ami igazán boldoggá tesz. Időpazarlás másoknak megpróbálni megfelelni, mindenki úgysem fog szeretni, akármit teszel, ezért csak az a fontos, hogy te tudd szeretni önmagad, ami akkor fog menni, ha elégedett tudsz lenni azzal, amit csinálsz, aki vagy, ez pedig akkor történik meg, ha csak saját magadnak akarsz megfelelni. Kellenek az emberek, szülők, testvérek, barátok, szerelmek, ellenfelek... de senki sem tudja a te életed élni és te sem tudod másét. Légy önmagad! Addig próbálj meg kinyílni, míg van föld, amiben gyökerezhetsz, vized, ami táplál, napod, ami melegít, levegőd, ami éltet, mert ha elkezd valamelyik is fogyni, egyre nehezebb lesz virágba borulni. Mindegy, hogy hány évesen van erre lehetőséged, nem az számít, húsz vagy harminc éves vagy, hanem az, hogy az idő eltelik a fejed felett így is, úgy is.

Szerző: Álomvári lány  2014.03.21. 23:45 Szólj hozzá!

Címkék: Üzenet Elbeszélés

Úgy érzem, egyre rosszabbul játszom a szerepem, s lehull a lepel, de fogalmam sincs, az igazságra végül fény derül-e. A valódi gondolataimra és érzéseimre, melyekről nem tudok beszélni. Szeretnék és folyamatosan jelelek, néha azt hiszem, van, aki felfigyelt rá, aztán kiderül, hogy nem értenek meg az emberek, de egyáltalán.

Szerző: Álomvári lány  2014.02.11. 08:18 Szólj hozzá!

Címkék: Elbeszélés

A kedvenc mangámban olvastam azt, hogy ha az egyik főhős visszatekerhetné az időt, nem tudja, a másik főhős hová tenné, de ő a találkozásuk pillanatáig tekerné, minden mást hagyna veszni. És ahogy elkezdtem sírni olyasmi után, ami után eddig még nem, egyszer csak eszembe jutott ez és rádöbbentem, nekem nincs ilyen pont, én az egészet hagynám veszni. Nem visszatekerném, hanem ahhoz a ponthoz lépnék, ahol van lehetőségem meglépni az egészből, elmenni. Én sosem akartam elhagyni ezt az országot, mert szeretem, de egyre erősebben azt érzem, ha lehetne, ha lenne hova, mennék. Nem örökre, nem annyira hosszú időre, de felejteni, megnyugodni mindenképpen. Én újra akarom kezdeni. Nem lehetek már fiatal, de ha újra az lennék, se tudnék egyetemre menni, nem is lenne értelme azt tanulni, amit tanultam volna, meg bárhova tekerem az életem, nem jut eszembe olyan pont, ahonnan nem ide jutottam volna. Egyszerűen csak kilépnék ebből a szituból és valahogy teljesen máshogy csinálnám.

Szerző: Álomvári lány  2014.02.02. 20:40 Szólj hozzá!

Címkék: Elbeszélés

Elvész a lény, a lány,
s nem marad más, csak egy kurva nagy talány:
hova lesz ő és miért megy el,
e földi ország neki miért nem kell.
Szerző: Álomvári lány  2014.01.03. 14:55 Szólj hozzá!

Címkék: Elbeszélés

Örülni, amikor meglátod. Izgalmat érezni és vágyni arra, hogy büntetlenül megöleld és ne is engedd el néhány másodpercen belül, mint ahogy a társadalmi íratlan kódex szerint az emberek megkövetelik, puszi-puszi, rövid ölelés, mert ő fiú, te lány, neki van barátnője, neked van barátod. És nem megtenni, mert fél éve nem láttad, nem beszéltetek, azt sem tudod, ki lett és te kivé lettél. Mert nem mered és ő sem kezdeményezi. Azt se tudni, vágyik-e rá, mert neki is azt jelented, amit neked ő. Aztán megtörik a jég egy váratlan pillanatban, ő jön, ő kezdeményez és bátor, fesztelen, őszinte, ragaszkodó. És örülni, annyira örülni ennek, mint egy falat ételnek az éhező. Ölelni és el sem engedni, aztán vágyni a következőre. Olyan vékony és mégis tudod, hogy fel bír emelni, meg bír tartani. De kétszer beleférne a karjaidba, úgy érzed, és el sem hiszed, milyen kis girnyó, holott kempózik és bír enni egy mennyiséget, láttad már. Nem mesél, nem kérdez, de azt mondja, hiányoztál és te is kimondod, holott ez olyasmi, amit nem szeretsz, félsz kimondani, de rázod és nézel mélyen a szemébe, megszidod kicsit, miközben azt mondod: "Hiiányoztááál.", ő pedig néz a szemedbe, finoman ráz, ahogy te őt és aztán elmosolyodik, majd átölel. Olyan nagyon átölel. Elveszni ebben, azt remélni, majd lesz egy fél óránk, esetleg egy óránk egymásra valamikor mostanában, amikor nem lát senki és annyit ölelgethetjük, piszkálhatjuk és csikizhetjük, birkózhatjuk egymást, amennyiszer csak ránk tör. Jó lenne, nagyon jó lenne... Aztán búcsúzni, kapni egy puszit az arcra és te adni akarsz egyet válaszul. Ami persze a füle alá, az állkapocscsont vége mellé sikerül. És ő nem érti félre, tudja, hogy ebben semm nem volt, így sikerült, dob egy apró, rövid örömmosolyt, aztán siet játszani, izgatottan, lelkesen, energikusan. Kölyök még, lassan érik, de imádni, hihetetlenül szeretni a bohóságát, az őszinteségét, csodálni a fesztelenségét...

És rájönni, hogy téged megmérgeztek.

Rájönni arra, hogy egy ideje terjed benned a méreg, de nem vetted észre, most meg már nem tudod, mit csinálj. Rájönni arra, hogy az ellenségednek tekinted az illetőt és megihlet a bosszúszomj, amit érzel. Aztán szembesülni vele, hogy bosszúszomjas vagy, holott nem vagy ilyen, ez nem jellemez téged. És ez a kettő már gyilkos páros, megérezni ezt. Megérezni magadban a vágyat arra, hogy szétzúzz valakit, de nem lassan és csendben, ahogy ő tette veled, hanem erősen, megmutatva, hogy bőven túlment a határon és számára is fontos dolgokat tesz kockára, ha nem lépdel vissza, nem kér bocsánatot, nem változtat. Félni attól, hogy sosem fog ez már változni és végülis időszerű, hogy elveszítsd az egész csapatot, méghozzá úgy, hogy vannak köztük olyanok is, akiket őszintén imádsz. A csapat és a hely nélkül mi marad? És velük mit nyersz?

Mit tegyek azzal, hogy megmérgeztek?

Egy ideje nem féltem másoktól. Nem féltem attól, hogy csalódni fogok, bántani fognak vagy én bántok másokat. Nem féltem attól, hogy becsapnak, kihasználnak, visszaélnek a gyengeségeimmel, vagy épp azzal, amiben erős vagyok, az érzéseimmel. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem féltem, mert az nem igaz, de ki mertem fejezni az érzéseimet, meg mertem mutatni és el mertem mondani. 

Szerző: Álomvári lány  2013.10.24. 03:45 Szólj hozzá!

Címkék: Elbeszélés

Miért vágyik az ember folyton arra, ami titkos, tiltott, nem lehet az övé, nem szabad megszereznie? Miért játszuk el folyton ugyanazt a drámát, esünk pofára és reménykedünk mégis abban, hogy jóra fordulhatnak a dolgok?

Szerző: Álomvári lány  2013.10.09. 12:30 Szólj hozzá!

Címkék: Elbeszélés

Azt hiszem, elmaradnak a mélyenszántó gondolatok... Ma nagyot bőgtem és veled akartam beszélni, bár valószínűleg egyetlen hang sem jött volna ki a torkomon, legalábbis értelmes, szavakból mondattá formált nem hiszem. Azt akartam, hogy tudd, szeretlek. Nem szerelemmel, de hajdanán nagyon szerelmes voltam beléd. Rajongtam érted, félelem nélkül és őszintén szerelmes voltam. Hét év után elkezdtem emlékezni dolgokra, amiket csináltunk, amiket megéltünk, rád, magamra, arra, hogy milyennek éltem meg és éreztem magamat akkoriban. Hogy mennyire nehéz volt megérteni, hogy nem vagy többé, hogy vége van...

Tudod... tudom, hogy ezt sosem fogod olvasni és ezért valószínűleg sosem szerzel róla tudomást, mert én nem fogom tudni elregélni, de... örülök, hogy exbarátnőnk elment. Miután összejöttetek, elveszett belőle számomra az a lány, akit nővéremként szerettem. A találkozások kínosak voltak, már többé nem tudtunk igazán őszinték lenni egymással... ott volt a levegőben az "elvettem a szerelmedet" bűntudata és az "elvetted a szerelmemet" bánata. Talán haragudtam is rá, és persze rád is, hiszen... hiszen ez talán normális. De vele együtt téged is elveszítettelek akkor. Megváltoztál, amit nagyon nehezen dolgoztam fel. Azt hiszem, egyszer mondtam neked, hogy mindig, amikor veled találkozom, totál parában vagyok, görcsölök, ideges vagyok, zavarban vagyok... Azért, mert miután összejöttetek, sokszor éreztem magam bokszzsáknak, valahogy már nem voltál velem kedves, nem vigyáztál rám annyira, nem érdekelt, hogy megbántasz. Persze azt mondtad, ilyen vagy, így kell téged szeretni, mindig beszólogattál, de ez nem teljesen igaz, noha próbáltam elfogadni. Nem teljesen igaz, mert most, hogy ő nincs, elment és végérvényesen is vége van kettőtökkel, újra szelíd vagy velem. Már nem bántasz, beszólsz, de nem olyan erősen, nincs benne él, ami megsebezzen. Őszintébb vagy velem és puhább, lassabb, finomabb. És én hihetetlenül örülök. Megint képes vagyok szeretni téged teljesen, azt az embert, aki vagy. Nem szerelemmel, bár én nem felejtek el senkit, akit szerettem, de most ez más... Mély, erős, de más.

Asszem, most először nem akarom megosztani a világgal a dolgaimat. Úgy egy hónapja a "nem beszélek" állapotában vagyok, nehezen nyílok meg, nem akarom elmondani, mi történt velem, mit érzek. Félek és nem tudom, kiben bízhatok, azonban úgy érzem, te megértesz engem, hiszen neked is romokban az életed és neked sincs fogalmad, mihez kezdj magaddal. Rémít, hogy veled kapcsolatban abból az alig egy évből mennyi mindenre emlékszem, de az elmúlt hat évből szinte semmire, holott tudom, hogy most nem az emlékezés ideje van. Mégis kéne, nem...? Nekem fogalmam sincs, ahogy sok másról sem. Abban biztos vagyok, hogy veled jól érzem magam, már nem félek, amikor találkozunk. Nem tudom, miért bántottál korábban, talán csak úgy érezted, így tudod megmutatni exbarátnőnknek, hogy őhozzá tartozol és velem vége van, de nagyon fájt.

Kicsit azért sajnálom, hogy nem valószínű, hogy megtudod ezeket, mert csak leírva vagyok képes igazán megosztani mindazt, amit érzek. Írásban tudom kifejezni magam, írva tudom elmondani, ami bennem van. És mostanság már úgy sem... 

Szerző: Álomvári lány  2013.09.13. 17:35 Szólj hozzá!

Címkék: Üzenet Elbeszélés